Evangéliumi Életképek (válogatás, különböző írók)

Igen kevés olyan keresztény van aki nem olvasott még élettörténetet, személyes élménybeszámolót. Ez a könyv is egy közülük. Abban különleges, hogy 140 oldalon 71 (ha jól számoltam) történet, bizonyság, azaz életkép található. Ez egyben erőssége, de gyengéje is a könyvnek, hiszen az emberi jellemnek mindig csak egy-egy felvillanásával találkozhatunk, bővebb jellemábrázolásra nem számíthatunk. Továbbá bár válogatott történeteket tartalmaz, azok kevésbé változatosak, így a történetek sablonossá válnak, pedig Isten egyedileg, személyes hangon szólít meg minket. Ezt a változatosságot hiányolom a könyvből.
Egy másik gond a könyvvel, hogy hullámzó igényességű a fordítása. Ez persze lehet, hogy nem mindenkit zavar, de egy-egy értelmetlenre sikerült mondat igencsak zavaró volt. Szerencsére ez a fajta igénytelenség nem jellemző manapság.
Ugyanakkor a könyv egyértelmű haszna lehet a sok történet, ugyanis jó időben, illetve helyzetben illusztrációként használhatóak, rövid, összegző jellegük miatt. Továbbá tökéletes autós könyvnek, hiszen dugóban, rövidebb idejű várakozás közben átfuthatunk pár lélekemelő, hálaadásra serkentő történeten, a helyett, hogy a forgalom miatt az idegeinket emésztenénk (ugyanez vonatkozik a pénztárnál való sorba állásra is!).
Aki forgatni szeretné, az menjen el régebben hívő barátaihoz, ismerőseihez, vagy próbálja meg antikváriumból beszerezni, mivel 1988-ban adta ki az Evangéliumi Kiadó.
Íme álljon itt egy történet a könyvből:

EGY PERC = 30 ÉV

Néhány évtizeddel ezelőtt egy ember nagyon nagy célt tűzött ki maga elé. Mivel ráadásul hajlíthatatlan akarattal is rendelkezett, hosszú ideig felül tudott kerekedni minden ellenálláson és ellenfélen, sőt legnagyobb ellenfelével, Istennel is megpróbálta ezt megtenni.
- Isten pedig nincsen - jelentette ki egyik barátjának, aki egyszer véletlenül mondott valamit Istenről.
- De van - felelte barátja.
- Nincs Isten! - jelentette ki a férfi még egyszer, majd hozzátette: - Rögtön bebizonyítom neked. - Elővette a zsebóráját és így szólt: - Ha van Isten, akkor most semmisítsen meg. Egy percet adok rá.
Az egy perc letelt, de nem történt semmi.
- Látod? - mondta a férfi - Nincs Isten. Hiszen még mindig élek.
Barátja csak ennyit jegyzett meg:
- Ne vétkezz így, mert szörnyű büntetést fog rád mérni.
- Soha! - jelentette ki. - Ezt is bebizonyítom neked. Ehhez azonban több időre van szükségem. - Úgy látszott, hogy igaza van.
Az évek teltek. Hajlíthatatlan akarata segítségével emberünk a világ nagy emberei közé emelkedett, milliók fölött uralkodott. Amikor hatalma csúcsán állt és úgy tűnt, hogy minden sikerül neki, amibe csak belekezd, kitört a háború.
Ebben a háborúban nemcsak a katonákat, a csatahajókat és a csatákat vesztette el, hanem a hatalmát is. Végül menekülnie kellett. Nem szép kocsiban, hanem egy nagy teherautóban, hogy ne ismerjék fel. így akarta elhagyni hazáját és népét, ahogyan egykor Istent hagyta el.
Hogy ne keltsen feltűnést, fejére német acélsisakot tett és német katonakabátot húzott magára. Azt remélte, hogy így nem fogják felismerni és sikerül átszöknie a határon. Még mindig nem értette meg ugyanis, hogy tulajdonképpen ki van a sarkában. Az ugyanis, aki minden álruhán átlát, aki elől egy ütött-kopott, piszkos teherautón sem lehet elmenekülni. Még nem értette meg, hogy letelt az egy perc, amit egyszer Istennek adott, hogy semmisítse meg.
Isten óráján most telt le az egy perc. Talán akkor értette meg, amikor egy magányos villában kihirdették előtte a halálos ítéletet. Mindenképpen meg kellett azonban értenie, amikor a pisztolyok csöve rámeredt és elhangzottak a lövések - mert Isten óráján a mutató éppen a hatvanadik másodpercnél tartott.
Ez az ember Benito Mussolini volt, néhány évig Olaszország diktátora.